Mint minden kisanya, természetesen én is irgalmatlan boldog voltam, amikor kiderült a 2 in 1 dolog, vagyis, hogy a pocakomban 9 hónapra beköltözött a világ egyik legjobb jaccuzijába kicsi fiam, Domi. Mondanom sem kell - akinek van bébikéje, az tudja, aki nem, majd megtudja, - hogy a terhesség tudatának agyig történő eljutásakor tett elhatározás(aim)ból alig marad valami a terhesség(em) végére. Világos, hogy a gyermekember fejlődése a legfontosabb, de mint tudjuk: tartalomhoz a forma! Fittnek kell maradnom, hogy mellettem - bennem - Domi is jól érezze magát, csak noooormálisan ennem is innom kell, s Domi megfoganásáig életem részévé és szinte mániákussá vált heti háromszori testedzéseim remek alap arra, hogy ne jussak a tengeri tehenek (ahol már a tartalom és a forma aránya eléggé felborult) sorsára. Lássuk, miről indultam, hova érkeztem, most hol vagyok.
Az esküvőre (2004. június 5.) nagyon bombasztikusan szerettem volna kinézni, azt hiszem, ez sikerült is, még amúgy afotogenitásom is helyére billent arra az egy napra: a tömegem 59 kg volt, melyhez magasságot a teremtő csupán sajnos 164 cm-ben adott, de mentségére legyen mondva, viszonylag bravúrosan osztotta el testemen a zsír-hús-izom és egyéb hányadokat. Köszönöm, Istenem! A nászútról hazatérve (2004. október 5.) már valószínűleg nem voltam egyedül (persze, a zuram is ott volt), de mint tudjuk, a nászút nem is kifejezetten arra szolgál, hogy csak múzeumokba járva és látványosságok garmadájával megismerkedve okosodjunk, hanem hogy fejlesszük a testnyelvünket is nyelvtanulás keretében. Szerencsére sikerült. Két héttel később a mérleg nyelve csak nem akart az eredeti, leszigszalagozott helyén maradni, s persze hogy boldog voltam, hogy kisanya vagyok, de a nők amúgy is érzékeny pontja - helyes BMI megtartása - nálam is beremegett, a Richter-skála nem is tudta volna kimutatni, hogy mennyire nagyon, de persze a kispulya ütemes és egészséges fejlődésének fontossága ezt az aggodalmamat überelte. még jó!
A szülés előtt sikerült 75 kg-ra növekednem, pedig az utolsó héten is heti háromszor mozogtam tapasztalt és rendkívül szakosodott mesteredzőm mellett, az étkezéseim az utolsó hónapban a megnövekedett tömeg energiafelhasználásával azonosan sokasodtak, s a hasam Atlaszt is próbára tevő mértékűvé gömbölyödött. "Anyuka, anyuka, nyugodjon meg, a gyermeke sem kicsi, de a szülés után a jelentős súlyfelesleg úgyis eltűnik" - ebben bíztam én is. Hiába. Persze, azért egy 10 kg tényleg lement, de a 11 hónapos szoptatás során családom és egyéb állatfajták állandó unszolására, mely szerint "Egyé, lányom, mert nem lesz tejed!" annyit sikerült kalóriában magamhoz vennem, hogy a súlyom megint nemhogy a 0 felé konvergált volna, hanem a számegyenesen egészen jobbra, a pozitív, 3 jegyű, 2 nullával végződő szám felé haladt. No jó, azért 100 kg nem voltam, de 78 biztosan. Április végén elfogyott a tejem, annak ellenére, hogy te(l)jesre ettem-ittam-híztam magam, s elérkezettnek láttam az időt, hogy - mivel időközben Budapestről Velencére költöztünk - a házunktól kemény 150 méterre levő wellness központban hozzálássak a milói vénuszt is meghazudtoló hurkagyurkáim ledolgozásához.
Május 1. a d-nap, dorka-nap, vagyis elkezdődött a meló, hogy a végén végre merjek ismét tükörbe nézni. Eldöntöttem, és az akkor még csak 9 hónapos fiammal megbeszéltem, hogy "anya elmegy heti háromszor, érted, háááááromszor mozogni", hogy csinos, fiatal(os), vonzó, apád számára is ismét a régi asszonka váljék belőle." A fitnessz-aerobik órák a héten nagyszerűen elosztva kerültek megrendezésre, hétfő-szerda-péntek, ezek a napok adtak ismét hitet, és helyezték megvilágításba új életem: van remény, már csak akarat kell. Hétfőn stepeltem, szerdán kickbokszoltam, pénteken alakformáltam, és ha időm és uramparancsolóm is engedte, belátogattam a székesfővárosba is, ahol szombatonként másfél órás köredzésen nyúztattam magam. Igen ám, de étrendváltás nélkül a mozgás jó, jó, de kevés. Döntöttem. Reggel-este gyümölcs-shake. Hol banános, hol barackos, hol almás (no, ez végtelen érdekes ízű, gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom), hol pedig ami éppen volt a helyi ződségesnél, nem ritkán zöldséges shake. A jó ebédhez viszont nem a nóta szólt, hanem a mennyiség. Eleinte - lévén a gyomrom még nem szűkült annyira össze - rendesen becupáloktam mindazt, amit főztem magamnak, magunknak, de az idő előrehaladtával egyre kevesebbet ettem délben is, bár akkor nem fosztottam meg ízlelőbimbóimat még az édességtől sem. A napi másfél liter folyadéknál több sehogy sem csúszott le a torkomon, beleértve a napot indító és záró 3-3 dl tejes shake-et is. Mire végre beszereztem egy, a kermi és a köztársasági elnök úr által is hitelesített testzsír-mérő mérleget - ti. a költözésben az egyik rakodó rátette a régi mérlegre az éjjeli szekrényemet, mely ezáltal az enyészeté lett - , szóval ekkorra már 75 kg voltam, amiből a következik, hogy előtte több lehettem. Ruháimba férésem erre engedett következtetni. Június elejét írtunk ekkor. Június-július-augusztus: kilóim egy kisebb megtorpanás után mégis csak elkezdtek töpörödni, bár a házavatónkon még barátaink nem tudták eldönteni, hogy az alkohol okozta kettős látás vagy a kemény valóság miatt látnak kétszer akkorának, mint egykoron. Krisztus előtt voltam, sőt, el sem akarták hinni, hogy az akkori testállapotom már jelentősen más, mint a házavató előtt volt. A nyári meleg és a tömegem okozta hőleadás (nevezhetjük szimpla izzadásnak is) kifejezetten kedvezett a turmixivászatnak, az este beköszöntével egyenesen vártam, hogy végre hozzájussak a valamilyen gyümölcs-shake-emhez, amit szertartásosan a csiga2tévé hiradója előtt fogyasztottam el, kizárva a külvilág minden zaját: csak én voltam, a tévé és a shake. Augusztus végére a mérleg kezdett az egyik igaz barátommá lenni: kedvesen megmutatta nekem egy pénteki , pisilés utáni, pucér méreckedéskor, hogy : 67.7. Közbevetném, hogy szigorúan és könyörtelenül csak és csakis péntekenként, teljesen éhgyomorral, üres hólyaggal és fogmosás után álltam a mázsálóra; technikailag és pszichésen is ezt javaslom minden fogyózónak. mármint a heti egyszeri méreckedést.
Aki kisanya is, vagy volt, de már a gyerekei nagyobbak, lehet, hogy beleesett a csapdába egykoron, mely szerint a csemetét minden etetés, szoptatás, kakilás után lemérte, és amennyiben nem a kellő formát, súlyt hozta a gyereke, rögtön pánikba is esett. Felesleges a napi méreckedés, sokkal jobbat teszünk a lelkünknek, ha heti szinten figyeljük a fogyást, motiválóbb és egészségesebb is. Szeptemberben megint megálltam a fogyásban, ez is természetes, a fokozatosság sokkal fontosabb egy kúrában, de beszélhetünk bármiről. Ennek tudatában indultam az október-november hónapoknak, s azzal, hogy karácsonyra jó lenne elérnem a kritikus 60 kilót.
Sportolási metodikámba ősztől beillesztettem egy l-karnitint tartalmazó, sógorném cége által Magyarországon még alig forgalmazott, de nagyon jótékony hatású táplálék-kiegészítőt, és az aerobik órákon lényegesen hatékonyabb voltam, bár az izomláz következtében a vacsorát "derékszögben tálaltam ki" a családom elé.
Mára már minden sportóra előtt, de csak a sport előtt iszom egy pohárral, az l-karnitin pedig vagy hat, vagy csak hit - mindegy, a fogyásomban azt hiszem, segített, tekintve, hogy december 24-én reggel, karácsonyi pénteken a mérlegem (előzetes terror hatására) 60.2 kg-ot jelzett.
Boldog és elégedett voltam. Meg a családom is, akik közül sokan csak most láttak először május óta. Január-február-itt a a nyár! Sikersztorim - már amennyiben esetleg más számára is van hozzáadott értéke - vége (persze nem az, hiszen a súly megtartása már a cél), hogy jelenleg 58 kiló vagyok, mellyel elértem a fogyókúra kezdetén a kitűzött célt: az esküvői versenysúlyom. Tudni kell, hogy az ember szülés után és a 3. ikszen túl már alakul formailag, és még ha a súlya azonos is az egykorival, átalakul a szervezet. Ennek tudatában, valamint, hogy az összes esküvő előtti ruhám, szerkóm, cuccom jó rám, sőt, jó néhány bő is, megállapíthattam, hogy valószínűleg kevesebb vagyok még az esküvői versenysúlyomnál is. Míg másoknak a látvány - idézem egy nagyon kedves barátomat: "Művésznő, ez azért már túlzás!" - sokk volt, nekem az efféle mondatok zene-füleimnek. Mivel azonban igyekeztem józan eszem nem lefogyni a diéta alatt, úgy döntöttem, hogy megállok a fogyásban, és innentől kezdve a szinten tartás a feladat. Vagy könnyebb, vagy nehezebb, nem tudom, de hogy élvezetesen sikerült idáig eljutnom, az köszönhető a tudatnak és a nem lehetetlen kitűzött feladatnak, az "ép testben ép lélek" égisze alatt elkövetett, sportolással tarkított és kedélyes fogyókúrának, és nem utolsó sorban Domokos fiamnak, aki mindenben mellettem állt, a zuramnak, aki hősiesen viselte a tornaórák miatti nem-itthonlétem és a szüleimnek, hogy voltak oly rendesek, nemzésemnél egy jó adag kitartást is adni belém, szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm!
|
|
