A viaszgolyó történelmet írt.

A 20-as évek eleje a nagyvárosi emberek számára az életkörülmények változását jelentette. Az iparosodás és a gépesítés óriási zajszintje senkit sem kímélt. A gőzmozdonyok fújtató és sistergő zaja, a gyárakból kiáramló monoton kalapácsolás zaja és az egyre növekvő számú automobil, valamint villamos zajszintje mindennapossá vált. A kis méretű, szűkös lakások csak tovább rontották a helyzetet. A jó polgári családok körében, az akkori felkapott szokásként zongorázással gyötörték az utódok a szomszédok fülét. Sokan kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezték magukat ezzel a fajta tartós zajjal szemben.Így vélekedett Theodor Lessing is, filozófus, író és orvos. 1908-ban megalapította a Deutscher Larmschutzverband-ot (Német Zajvédelmi Szövetséget), ahol  ezzel kapcsolatban rendszeresen kiadványokat hozott nyilvánosságra, mint pl. „Jogunk van a csendre." De ezzel a publicisztikai módszerrel a zajt, mint jelenséget nem sikerült leküzdeni. Elérkezett az idő a cselekvésre. Az emberek mindennapi életének kellemesebbé tételére.

Maximilian Negwer és a piacon való hiány felismerése

A sziléziai származású gyógyszerész és drogista Maximilian Negwer 1901-ben nyitotta meg drogériáját Berlinben. Saját fejlesztésű szereket, mint pl. a „Helgalin" folttisztítót és a saját készítésű köhögés elleni cukorkát árusította. 1907-ben bezárta a drogériát és még ez év októberében megalapította a „Max Negwer gyógyszerészeti és kozmetikai specialitások üzemét". E kisméretű cég korszerű, modern termékeket állított elő, mint pl. a szépség púder, migrénrúdacskák, a fagyás és a nátha elleni krém, parfümök és illatpárnácskák részben saját előállításból, részben kereskedelmi árúként. Az új termékek kutatása és fejlesztése során lett figyelmes Negwer is a hallásvédelem problémájára. Egy igazán javításra szoruló területet  ismert fel, miként tehetjük jobbá  a hallásvédő termékeket: már csak azért is, mert az akkori hallásvédő eszközök, amik fából, fémből, cellulózból vagy akár kemény gumiból készültek, inkább a középkori kínzóeszközökhöz hasonlítottak. Ehhez a forradalmi, korszakalkotó találmányhoz az inspiráció egy teljesen másik irányból érkezett.

Odüsszeusz kalandozásai által

Lehet, hogy különösen hangzik, de pont Odüsszeusz kalandozásainak történetei adták az Ohropax  feltalálásához a döntő impulzust. 1903-ban történhetett, amikor is Max Negwer ismeretségi köre rátalált az ókori legendában is szereplő viaszgolyó használhatóságára. - Azok számára, akik Homérosz történetét nem ismerik, a 2700 éves kaland a következőképpen foglalható össze: Odüsszeusz t és társait Circe a varázslónő óva intette a szirének szigetétől. Mert aki a csodálatos énektől hagyja magát elcsábítani, rabul ejteni, annak meg kell halnia. Odüsszeusz viszont, nem hiába számított, furfangosnak és ravasznak. A varázslónő tanácsát megfogadva a fedélzeti legénység fülét méhviaszból készült golyóval tömte be. Saját magát pedig az árbóc oszlopához kötötte, hogy a sziréneket hallhassa és mégis ellen tudjon állni.

Az OHROPAX születése – egy csodás, mondabeli  találmány

Ezután teljes lelkesedéssel kísérleteztek különféle viaszokkal, faggyúval és zsírokkal. Mindenekelőtt a pamutvatta hozzáadása volt döntő fontosságú, ami a golyók számára megfelelő keménységet , tartást kölcsönzött. Negwer felismerte az újszerű, korszakalkotó termék jelentőségét és azonnal hozzálátott ezek piacrahozatalához az ő általa kitalált, jól megjegyezhető OHROPAX névvel (német-latin kifejezés: a fül békéje).

Az OHROPAX megszületett!

A kezdetleges receptura még javításra szorult. A méhviasz például rendszeresen bőrkiütéseket okozott és a birkafaggyú könnyen megavasodott. Ezért Negwer bőrbarát és stabil paraffin-viaszra és vazelinre cserélte le ezeket. Ettől kezdve kellemesen puha konzisztenciájú golyók előállítására volt lehetőség, amelyek kényelmesen viselhetőek voltak és eltávolításukkor nem hagytak maradékot. A viaszgolyók összetétele egyébként olyan tökéletes lett, hogy a mai napig alig szorult változtatásra.